SZ–75 Dvina
NATO-kód SA–2 Guideline
Funkció Közepes hatómagasságú légvédelmi rakéta
Tervező Lavocskin OKB
Szolgálatba állítás 1957
Irányítás parancsközlő távirányítás
Robbanótöltet repesz-romboló
Gyújtó aktív rádiógyújtó
Hossz 10,6 m
Szárnyfesztáv 1 m
Törzsátmérő 0,5 m
Indulótömeg 2287 kg
Max. sebesség 3 Mach
Hatótávolság 8–30 km
Legnagyobb repülési magasság 450–25 000 m
Fokozatok száma 2
Első fokozat Tüzelőanyaga szilárd
Második fokozat Tüzelőanyaga folyékony
Az SZ–75 Dvina (NATO-kódja: SA–2 Guideline) az 1950-es években kifejlesztett szovjet nagy hatómagasságú légvédelmi rakétarendszer. Korszerűsített változata az SZ–75M Volhov. 1957-ben rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A hidegháború időszakának legelterjedtebb légvédelmi rendszere volt. A Magyar Néphadseregben az 1990-es évekig állt rendszerben.
Ez a rendszer először akkor szerzett hírnevet, amikor 1960-ban a Szovjetunió felett egy SZ–75 üteg lelőtt egy U–2 kémrepülőgépet. Később az SZ–75 rendszert a vietnami háború során az észak-vietnami erők használták széles körben Hanoi és Haiphong védelmére. A rendszert Kína is gyártja HQ–1 és HQ–2 néven. Más országokban is olyan sok helyi változat készült, hogy mára már szinte lehetetlen kizárólag eredeti komponensekből álló SZ–75 rendszert találni.
Története, Fejlesztése
Az 1950-es évek elején az Egyesült Államok Légiereje gyors ütemben fejlesztette a nukleáris fegyverek hordozására képes, nagy hatótávolságú sugárhajtású bombázóit. A légierős program eredményeként kifejlesztésre került Boeing B–47 Stratojet bombázók légi utántöltésre alkalmas változata, amelyek így mélyen a Szovjetunió belsejében is támadhatak célpontokat. A B–47-es fejlesztését gyorsan követte a Boeing B–52 Stratofortress, amely a B–47-nél nagyobb hatótávolságra és több hasznos teher szállítására volt képes. Ezen amerikai bombázók hatótávolsága, sebessége és bombaterhelése jelentős veszélyt jelentett a Szovjetunió számára az esetben, ha a két ország között háború törne ki.
A szovjetek ezért a légvédelmi rendszereik továbbfejlesztését kezdeményezték. Bár a szovjet légvédelmi erők nagy számban rendelkeztek légvédelmi tüzérséggel, többek között radar irányítású ütegekkel, azok nagy magasságban támadó sugárhajtású bombázókkal szembeni korlátai nyilvánvalóak voltak. Ezért a szovjet légvédelmi erők kezdték a második világháborús fegyverrendszereket leváltó rakétarendszerek fejlesztését.
1953-ban a Pjotr Grusin irányítása alatt a Lavocskin OKB kezdte el az SZ–75 fejlesztését. A program egy nagyméretű, nagy magasságon és egyenesen repülő cél lelövésére képes rakéta fejlesztésére összpontosított, ezért a rakétának nem kellett nagyon mozgékonynak lennie, csupán gyorsnak és ellenállónak a zavarással szemben. A technológia kiforratlansága ellenére a rendszer fejlesztése gyorsan haladt, az első kísérleti rakétaindításokra már néhány évvel később került sor. 1957-ben a nagyközönség is megismerhette az SZ–75-öt, amikor a rakétarendszert bemutatták a május elsejei felvonuláson Moszkvában.
Első telepítései
1957-ben beindult a rakétarendszer széles körű telepítése, amelyet az elkövetkező években számos rendszerbővítés követett. Az SZ–75-öt nem az SZ–25 Berkut helyettesítésére készítették, de a Moszkvát körülvevő légvédelmi gyűrűben számos légelhárító ágyút leváltott, többek között a 130 mm-es KS–30-at és 100 mm-es KS–19-et. 1958 és 1964 között az amerikai hírszerzés több mint 600 SZ–75 létesítményt azonosított a Szovjetunió területén. A létesítmények általában városok, ipari létesítmények és a kormányzati központok közelébe települtek. Ezen túl a szovjet belterületek felé vezető feltételezett bombázó útvonalakra is számos SZ–75 létesítményt telepítettek. Az 1960-as évek közepére, nagyjából 1000 létesítmény létrehozása után a Szovjetunió felhagyott az SZ–75 rendszerek telepítésével.
A Szovjetunión kívül számos SZ–75 egységet vezényeltek az 1960-as években Kelet-Németországban állomásozó szovjet csapatok védelmére. Később ezt a rendszert adták el a legtöbb Varsói Szerződés tagországnak, továbbá Kínának, Észak-Koreának majd végül Észak-Vietnamnak.
Bevetése
Bár Francis Gary Powers U–2-ének 1960-as lelövése volt az SZ–75 első nyilvános győzelme, korábban már sikerrel járt egy tajvani RB–57 felderítő repülőgép ellen. A gépet egy kínai üzemeltetésű SZ–75 egység Peking közelében lőtte le 1959. október 7-én. Az elkövetkező években a tajvani légierő számos repülőgépét lőtték le SZ–75 rakétákkal, többek között U–2 és RB–57 felderítőgépeket, valamint távirányított, pilóta nélküli repülőgépeket is. 1960. május 1-jén Gary Powers U–2-jét aközben lőtték le, hogy az átrepült a Szverdlovszk közelében található rakétakísérleti telep felett, bár egyes beszámolók szerint 14 rakétát kellett indítani ahhoz, hogy elérjék a magasan repülő gépet.
A kubai rakétaválság során, 1962 októberében egy SZ–75 Kuba felett lelőtte Rudolf Anderson őrnagy U–2-ét, aki posztumusz jelleggel megkapta az első Air Force Cross kitüntetést.
1965-ben Észak-Vietnam segítséget kért az amerikai légi fölénnyel szemben, amellyel szemben az ország akkor lényegében védtelen volt. Némi vitát követően megállapodás született arról, hogy az észak-vietnami hadsereget felszerelik SZ–75 rakétákkal, de a döntést azért nem tudták könnyen meghozni, mivel így jelentősen nőtt annak esélye, hogy egy rakéta amerikai kezekbe kerülhet. A rakétaindítási pontok előkészítése az év elején kezdődött, az amerikaiak 1965. április 5-én szereztek tudomást az épülő rakétás légvédelmi rendszerről. Bár a bevetést tervezők azonnal meg szerették volna támadni a légvédelmi létesítményeket, mielőtt még azokat befejezik és hadrendbe állítják, a támadást a politikai vezetők attól tartva utasították el, hogy azoknak szovjet műszaki személyzet is áldozatává válhat.
1965. július 23-án a amerikai haditengerészet F–4B vadászbombázóját SZ–75 rakétával lőtték le. Az amerikaiak válaszul három nappal később megkezdték az Iron Hand hadműveletet, amelynek célja az összes többi telep üzembe helyezés előtti megtámadása volt. A legtöbb SZ–75 telepet a Hanoi–Haiphong területen létesítették, amelyeket, a helyi repülőterekkel együtt, politikai okokból tilos volt megtámadni. Lyndon Johnson amerikai elnök az amerikai televízióban bejelentette, hogy az összes többi telepet az elkövetkező héten meg fogják támadni. A vietnamiak elrejtették a rakétákat és a helyükbe csalikat helyeztek el, továbbá a támadási útvonalakra telepítették az összes rendelkezésre álló légvédelmi ágyújukat. A taktika bevált, az amerikaiak jelentős veszteségeket szenvedtek.
A légvédelmi rendszert az egész világon széles körben használták, különösen a Közel-Keleten, ahol Egyiptom és Szíria használta a rendszert az izraeli légierővel szemben. Az izraeli repülőgép-veszteségek nagy része a légvédelmi hálózatnak tudható be. Az SZ–75 rendszer utolsó sikere a grúziai háború során történt, amikor a grúz rakéták lelőttek egy orosz Szu–27 vadászgépet Gudauta közelében 1993. március 19-én.
Zavarás és zavarásgátlás
A rendszer észak-vietnami bevezetését követő években az Egyesült Államok számos megoldással állt elő az SZ–75 által felvetett kérdésekre. A haditengerészet hadrendbe állította a Shrike lokátor romboló rakétát, 1965 októberében pedig végrehajtották az első légelhárító rakétaüteg elleni támadást. A légierő az RB–66 Destroyer felderítőgépeire erőteljes zavaró berendezéseket telepített, amelyek elvakították az előrejelző radarokat, valamint kifejlesztette a kisebb, vadászgépekre szerelhető zavarókonténereket. A későbbi fejlemények közé sorolható a zavarókonténerekkel és egyéb zavarórendszerekkel felszerelt Wild Weasel repülőgépek, amelyeket kifejezetten a légvédelmi radarok megzavarására majd Shrike rakétákkal való megsemmisítésére készítettek.
A szovjetek és a vietnamiak azonban képesek voltak néhány ilyen taktikához alkalmazkodni. A Szovjetunió többszörösen is továbbfejlesztette a radarrendszereket, hogy azok ellenállóképesebbé váljanak a zavarással szemben. Ezen túl a rakétákat felkészítették passzív önirányító módra is, amelynél a rakéta magát a zavaró jeladót volt képes befogni. Ez azzal a további előnnyel járt, hogy a radart nem kellett bekapcsolni, így azok a radarelhárító Shrike rakéták számára sem jelentettek célt. Számos egyéb, Shrike-ellenes új taktikát is kidolgoztak. Az egyik az volt, hogy radarnyalábot oldalra kitérítve kapcsolták ki viszonylag rövid időre. Mivel a Shrike egy viszonylag kezdetleges lokátorromboló rakéta volt, az oldalirányba kitérített nyalábot a radartól távolodva követte, majd a jel elvesztése, a radar kikapcsolása után egyszerűen lezuhant. Egy másik trükk a hamis indítás volt, amikor a radart célkövető módra állították, de nem indítottak rakétát. Ilyenkor a rakétakezelő személyzet megállapíthatta, hogy a céltárgy indított-e Shrike rakétát. Amennyiben igen, akkor azt a fenti technikával, rakéták feláldozása nélkül tudták semlegesíteni.
Mindezek ellenére USA képes volt arra, hogy a B–52E modellekre hatékony zavaró berendezéseket telepítsen. Ezek a gépek képesek voltak jelentősebb veszteségek nélküli Hanoi elleni támadásokra (bár ezek a veszteségek egy bizonyos szempontból továbbra is jelentősnek bizonyultak, lásd Linebacker II hadművelet).
Leváltása
A szovjet légvédelem az 1980-as években megkezdte az SZ–75 lecserélését a nagyságrendekkel modernebb SZ–300 rendszerekkel. Ma már a 4600 rakétából csak néhány száz darab maradt orosz hadrendben, amelyek 1993-ban még átestek egy modernizációs programon.
Az SZ–75-öt továbbra is a széles körben használják világszerte, összesen 35 országban található változó bevethetőségi állapotban. Vietnamban és Egyiptomban 280 rakéta, Észak-Koreában 270, Lengyelországban 240 rakéta található hadrendben. A kínaiak HQ–2 néven, viszonylag nagy számban rendszeresítették az SZ–75 modernizált változatát.
Jellemzői
Szovjet típusú telepítése
Észak-vietnami SZ–75 Dvina üteg. Jól megfigyelhető a tipikus, hatszögletű minta, amelyet a levegőből könnyű volt észrevenni, ezért a vietnamiak később elvetették ezt az elrendezést.
A Szovjetunió egy meglehetősen egységes szervezeti felépítést alkalmazott az SZ–75 egységek esetében. Más, SZ–75-öt alkalmazó országok esetében ez a struktúra eltérő lehet, de jellemzően egy három zászlóaljból szervezett ezredből áll. Az ezredparancsnokság vezényli a távolfelderítő lokátorokat és hangolja össze a zászlóaljak tevékenységét. A zászlóaljak számos rakétaindító ütegből, valamint ezek felderítő és célvezető lokátoraiból áll.
Telepítési tervek
Mindegyik zászlóalj általában hat félig rögzített, egymástól 60-100 méterre található, egyetlen írányítósínre szerelt V–750 rakétából áll, amelyeket egy hatszögletű minta alapján telepítenek, középen a radarokkal és az irányítórendszerekkel. A telepítés jellegzetes hatszögű formáját a légifotókon könnyen fel lehetett ismerni. Jellemzően hat tartalékrakétát pótkocsin tároltak az alakzat középpontjának közelében.
Rakétája
A V–750 egy kétfokozatú rakéta, amely egy szilárd tüzelőanyagú gyorsító rakétából, valamint egy tárolható, folyékony tüzelőanyagú felső fokozatból áll, amely utóbbinál salétromsav és nitrogén-tetraoxid az oxidálószer, kerozin az üzemanyag. A gyorsító rakéta 4-5 másodpercig üzemel, a második, fő lépcső nagyjából 22 másodpercig, amikorra a rakéta eléri a nagyjából 3 Mach körüli sebességet. A gyorsító rakétán négy nagy deltaszárny található, amelyek kisméretű irányítófelülettel stabilizálják a rakéta hossztengely körüli forgását. A felső fokozaton a kisebb méretű irányítófelületek találhatók.
A rakétákat a rakétaindító ütegnél található számítógép rádióadásával vezérlik a három vezérlő rádiócsatorna egyikén. A korábbi SZ–75 rakéták két pár, az első irányítófelületek előtt található négy darab kisebb antennából álló vevőrendszeren keresztül vették az irányítási parancsokat, majd a D változattal áttértek az első és a hátsó szárnyak közötti nagyobb méretű szalagvezeték-antennák használatára. Az SZ–75 irányító rendszere egy időben csak egy célt képes kezelni, viszont három rakétát képes a célra vezetni. Ugyanazon cél ellen több rakétát is lehet indítani, miután az első hullám rakétáinak vezérlésére már nincsen szükség és azok felszabadították a vezérlő rádió csatornákat.
A rakétát jellemzően 195 kg-os repeszes robbanófejjel látták el közelségi, érintkezési vagy távirányításos gyújtással. A robbanófej hatótávolsága kis magasságon nagyjából 65 m, a magasabb, ritkább levegőben akár 250 m. A rakéta pontossága nagyjából 75 m, ezért a cél leküzdésére egy hullámban jellemzően két rakétát indítottak. A rakéta SA–2E NATO-kódjelű változatára 295 kg-os robbantó fejet szereltek, amely lehetett hagyományos robbanószer, illetve egy hasonló tömegű, 15 kilo tonnás nukleáris robbanófej.
A rakéta általános hatótávolsága nagyjából 45 km, maximális magassága nagyjából 20 000 m. A radar- és irányító rendszernek köszönhetően az élesítési magasság nagyjából 500 méter volt, így a rakétát alacsonyan repülő célok ellen is be lehetett vetni.
A V–750 változatai
V–750 1D Céltartomány 7–29 km, célmagasság 3000-23 000 m
V–750V 11D Céltartomány 7–29 km, célmagasság 3000-25 000 m. Súly 2163 kg, hossza 10 726 mm, robbanófej súlya 190 kg, átmérője 500/654 mm
V–750VK 11D Korszerűsített rakéta
V–750VM 11DM Zavarókonténeres célok leküzdésére
V–750VM 11DU Korszerűsített rakéta
V–750VM 11DА Korszerűsített rakéta
V–750m 20ТD Nincs konkrét információ
V–750SZM - Nincs konkrét információ
V–750VN 13D Céltartomány 7 - 29/34 km célmagasság 3000 - 25 000 / 27 000 m, hossza 10 841 mm
V–750VN 13DА Új robbanófej, súlya 191 kg
V–750АK - Nincs konkrét információ
V–753 13DM Haditengerészeti légelhárító rendszer M–2 Volhov–M (NATO-kód SA–N–2 Guideline)
V–755 20D Céltartomány 7–43 km, célmagasság 3000-30 000 m, súly 2360–2396 kg, hossza 10 778 mm, robbanófej súlya 196 kg
V–755 20DP Passzív önirányítás, céltartomány 7–45 km aktív módban, 56 km passzív módban, célmagasság 300-30 000 m (35 000 m)
V–755 20DА Lejárt garanciaidejű rakéta, átalakítva 20DSZ-re
V–755OV 20DO Levegő mintavevő rakéta
V–755U 20DSZ Alacsony magasságon (200 m alatt) repülő célok leküzdésére kialakított rakéta. Célmagasság 100 - 30 000 / 35 000 m
V–755U 20DSZU Alacsony magasságon (200 m alatt) repülő célok leküzdésére kialakított rakéta, lerövidített tűz-előkészítési idővel. Célmagasság 100 - 30 000 / 35 000 m
V–755U 20DU Lerövidített tűz-előkészítési idejű rakéta
V–759 5Ja23 (5V23) Céltartomány 6–56 km (illetve 60 vagy 66 km), célmagasság 100 - 3 0000 / 35000 m. Súlya 2406 kg, hossza 10 806 mm, robbanófej súlya 197–201 kg
V–760 15D Rakéta nukleáris robbanófejjel
V–760V 5V29 Rakéta nukleáris robbanófejjel
V–750IR - Rakéta rádiós gyújtással
V–750N - Tesztrakéta
V–750P - Kísérleti rakéta - forgatás szárnyakkal
V–751 KM Kísérleti rakéta - repülő laboratórium
V–752 - Kísérleti rakéta - oldalsó gyorsítórakétákkal
V–754 - Kísérleti rakéta - félaktív önirányítással
V–757 17D Kísérleti rakéta - szuperszonikus sebességű torlósugárral
- 18D Kísérleti rakéta - szuperszonikus sebességű torlósugárral
V–757Kr 3M10 Kísérleti rakéta - 2K11 Krug (SA–4 Ganef) változat
V–758 22D (5 JaGG) Kísérleti rakéta - háromlépcsős rakéta. Súlya 3200 kg, sebessége 4,8 Mach
Korsun - Célrakéta
RM–75MV - Kis magasságú célrakéta
RM–75V - Nagy magasságú célrakéta
Szinica–23 5Ja23 Célrakéta
Radarja
Az SZ–75 általában a Spoon Rest NATO-kódnevű távfelderítő radart használja, hatótávolsága 275 km. A Spoon Rest által felderített célok befogását az SZNR–75 (NATO-kód: Fan Song) radar veszi át. Ezek a 65 km észlelési távolságot biztosító radarok pontosítják a cél helyét, magasságát és sebességét. A Fan Song rendszer két különböző frekvencián üzemelő antennából áll, amelyből a P–13 a magasságot, a P–14 az irányszöget határozza meg. Az ezredparancsnokságon is található általában egy Spoon Rest, valamint egy Flat Face távfelderítő, C-sávos és egy Side Net magasság-kereső radar. A radarokból származó információkat az ezredből a zászlóalj Spoon Rest radarkezelőihez küldik, akik így összehangolják a cél keresését. A korábbi SZ–75 változatok a Knife Rest célkereső radart használták. Ezt a szovjeteknél lecserélték, de egyes régebbi létesítményeknél még üzemel.
Fő változatai
A rendszermodernizálások általában újabb rakétákat, radarokat és operátori konzolokat jelentettek. Általában a rakétamodernizálások megkövetelték a többi részegység modernizálását is, hogy azok képesek legyenek kihasználni a rakéta megnövekedett képességeit. Ezért egy új SZ–75 variáns általában újabb radarral párosult, amely megfelelt a rakáta nagyobb hatótávolságának és célleküzdési magasságának.
· SZ–75 Dvina , SA–2A ( Двина - Dvina) Fan Song–A célvezető radar és a V–750 vagy a V–750V rakéták. Első telepítése 1957. Az első és a második fokozat összesen 10,6 m hosszú, az első fokozat átmérője 0,65 m, a másodiké 0,5 m. Kilövési tömege 2287 kg. A rakéta maximális hatótávolsága 30 km, de legalább 8 km, a cél magassága 450 és 25 000 m közötti.
· SZ–75M–2 Volhov–M , SA–N–2A, (Волхов - Volhov) A Dvina haditengerészeti változata, a Dzserzsinszki Szverdlov-osztályú cirkálóra telepítve. Általában sikertelen verziónak tekintik, más hajóra nem is rendszeresítették.
· SZ–75 Gyeszna , SA–2B, ( Десна - Gyeszna) Korszerűsített Fan Song–B radar, V–750VK és 750VN rakéták. Második, 1959-ben rendszeresített változat változat. A nagyobb teljesítményű első, gyorsító fokozat miatt a Dvina rakétáinál valamivel hosszabb rakéta: 10,8 m. A Gyeszna 500 m és 30 000 m közötti tartományban tudta leküzdeni a céltárgyat, maximum 34 km távolságra.
· SZ–75M Volhov , SA–2C. Továbbfejlesztett radar és rakéta: Fan Song–C és V–750M. Továbbfejlesztett Gyeszna, hadrendbe állítva 1961-ben. A V–750M külsőjében megegyezik a V–750VK/V–750VN rakétákkal, de jobb teljesítményt nyújtott. Hatótávolság 43 km, alacsonyabb minimális bevethetőségi magasság: 400 m.
· SA–2D. Fan Song–E radar és V–750SZM rakéták. A V–750SM jelentősen eltért az SA–2A / B / C változatitól, mivel új antennákkal, és egy hosszabb barometrikus orrszondával szerelték fel. Szintén más lett a hajtómű burkolata. A rakéta méreteiben és robbanófejében megegyezik az SA–2C változattal, de a súlya 2450 kg-ra nőtt. A maximális hatótávolság 43 km, a legkisebb hatótávolság 6 km, a célmagasság 250 és 25 000 m közötti. Jobb antennákkal javítottak a zavarásvédelmen, ezért a Fan Song–E radar át tudta égetni az erős zavarást.
· SA–2E: Fan Song–E radar és a V–750AK rakéták. A rakéta hasonlít az SA–2D modelljéhez, de a robbanófejről hiányzik a korábbi változat vezérsíkja. Az SA–2E 11,2 m hosszú, átmérője 0,5 méter, indítási súlya 2450 kg. A rakéta felszerelhető rádióvezérlésű, 15 kilotonnás nukleáris robbanófejjel vagy pedig egy 295 kg tömegű hagyományos, repeszromboló fejjel.
· SA–2F: Fan Song–F radar és a V–750SM rakéták. A vietnami és a hatnapos háború alatt az erős zavarás teljesen semlegesítette az SA–2-t, ezért a létező rendszereket gyorsan új radarral bővítették, amely ellenállóbb volt a szélessávú szcintillációs zavarással szemben. A vezérlőrendszert felszerelték rádióstroboszkópos zavarógépek leküzdésére, valamint egy korlátozottan használható optikai célravezető rendszerrel is azokra az esetekre, amikor a zavarást nem lehet leküzdeni. Az SA–2F kifejlesztését 1968-ban kezdték el. Még ebben az évben megtörténtek az első szovjet telepítések, majd 1970-ben a vietnami szállítások.
· SA–2 FC: Legújabb kínai verzió. Képes hat cél egyidejű nyomonkövetésére és 3 rakéta egyidejű vezérlésére.
· SZ–75M Volga (С-75М Волга - Volga) 1995-ös változat.
A legtöbb rendszeresítő ország számos változat alkatrészeit kombinálta, többek között harmadik fél által gyártott rakétarendszerekből vagy saját, belföldi gyártású alkatrészekből. Így az SZ–75 rendszernek számos változata létezik, amelyek általában a helyi igények kielégítésére készültek.
Kínai HQ–2 a senzeni Minsk Worldben
· HQ–1 (Hong Qi, vörös zászló): az SZ–75 kínai változata zavarásvédelmi elektronikával a tajvani légierő U–2-esein használt System–12 zavarórendszer leküzdésére.
· HQ–2: Továbbfejlesztett HQ–1 további zavarásvédelmi elektronikával, a tajvani System–13 zavarás leküzdésére. A HQ–2 korszerűsített változatai a mai napig is hadrendben állnak, a legújabb változat az SJ–202 fázisvezérelt radart használja, amely egy időben képes több, akár 115 km-re található cél követésére illetve 80 km-en belüli leküzdésére. Az SJ–202 multi funkciós radar bevezetésével megszűnt a több darabból álló, egyenként csak egy feladatra használható radarrendszer használata, és ezzel jelentősen megnőtt a HQ–2 légvédelmi rendszer hatékonyság
Üzemeltetői
Az SZ–75 jelenlegi üzemeltetői, beleértve Oroszországot is
Jelenlegi
Bulgária 18, fokozatosan kivonásra kerül
Egyiptom 240, Tayer el-Sabah változat
Észak-Korea akár 270
Irán Akár 45 indítóállás, HQ–2J és a belföldi gyártású Szajjad–1.
Jemen
Kirgizisztán néhány darab
Kína
Kuba
Mongólia
Mianmar
Örményország 250 Pakisztán
Románia
Szomáliföld
Szíria 275
Tádzsikisztán néhány darab
Vietnam
Zimbabwe
Korábbi üzemeltetők
Afganisztán
Algéria
Csehszlovákia 23
Grúzia
Indonézia
India
Irak
Jugoszlávia utódállamoknak átadva
Lengyelország
Magyarország
NDK
Oroszország
Szovjetunió utódállamoknak átadva
Szomália Szomáliföldnek átadva
.jpg)